Ritkán várok filmet, de a február tizennyolcadikán Netflixen debütáló Texasi láncfűrészes mészárlásra nagyon készültem. Spoiler: kár volt. David Blue Garcia összecsapott, minden karakterességet nélkülöző béna hentelést adott ki a kezei közül. Röviden, tömören: rakás szar lett  a 2022-es Texasi láncfűrészes mészárlás. 

Persze sejthettem volna, hiszen A 2003-as remake, és a 2006-os A kezdetek óta már kétszer bizonyult beránthatatlannak a láncfűrész, hiába próbálkoztak a készítők 3D-vel, vagy a Bőrpofánál francia új hullámos rendezőpárossal, az eredmény ugyan úgy pocsék lett, de akkor is szentül hittem benne, hogy ez most majd jó lesz, de nem lett az. Miért? 

Azért, mert megint azt gondolták a producerek (köztük az a Kim Henkel, aki Tobe Hopperrel anno elindította a Texasi láncfűrészes őrületet), írók, rendezők, hogyha nemtörődöm módon lenyúznak egy újabb bőrt egy valamikor sikeres ötletről, nem tesznek bele semmit , sőt még arra sem veszik a fáradságot, hogy legalább egy tisztességes utánzatot készítsenek, az pont elég, hiszen a legendás cím úgyis eladja magát. Az olyan balfaszok, mint például  én is, dacára az évek óta tartó sorozatos kudarcélményeknek újra és újra a Bőrpofa és Texasi láncfűrészes mészárlás hívószavakra elmennek a moziba, leülnek a Netflix elé, hogy adjanak egy újabb esélyt hátha ezúttal csoda történik. De nem történik, ez harmadszorra is bebizonyosodott. 
   
Talán az évezred elején készült változatok azért sikerültek jól, mert nem csak az öncélú brutalitásra koncentráltak a készítők, hanem megpróbálták azt valamilyen kontextusba helyezni. Sokkal rémisztőbb volt az, ahogy a Hewitt család élt és működött, mint a kínzások látványa, vagy mint a Bőrpofa karakter. A jól működő részek nem csak a láncfűrészre és a repkedő belekre építettek. A szereplőknek volt megfelelően kidolgozott személyisége és köze a cselekmény alakulásához. Nem csak feláldozható bábokról és egy pszichopata degenerált gyilkosról szólt a történet, hanem egy texasi családról, akik valamiért olyanok lettek amilyenek és a készítők megpróbálták elmagyarázni, hogy miért.  


Tehát az alkotók megpróbáltak érzéseket kelteni a nézőben, igyekeztek emocionálisan közelebb hozni az áldozatokat és a gyilkosokat, hogy a néző ki tudjon alakítani valamilyen viszonyrendszert a szereplőkkel. A néző érdeklődését próbálták elnyerni, nem csak a mozijegy árát.  Mennyit ér egy film, ha igazából az embert nem is érdekli hogyan alakul szereplőinek sorsa? 

Ez az ami a legújabb résztől és sajnos azt kell feltételeznem hogy a készítők szándékától (jobb esetben képességétől) távol állt. Nincs feszültségteremtés, nincs miért/kiért izgulni, nincsen bizonytalanság, csak 80 percen keresztül fűrészel egy hentesköpenyes varacskos disznó, de tulajdonképpen érdektelen, hogy miért, meg kit, mert az áldozatok annyit érnek mint egy áruházi próbababa, és ennyit is számít a nézőnek a sorsuk. 

Hol vannak a korábbi filmekhez hasonló szívfacsaró jelenetek? Például az, amikor az egyik szereplő a padló alól visszafojtott zokogással hallgatja végig, ahogy a barátját Leatherface kínozza.  Vagy amikor az áldozatok vacsoraasztalhoz kényszerülnek a Hewitt családdal elfogyasztani a társukból főzött  levest, de még mielőtt felszolgálnák azt, közösen el kell mondaniuk az asztali áldást.  Vagy amikor valakinek a saját barátját kell leszúrnia, hogy megszabadítsa őt a reménytelen szenvedéstől. És lehetne tovább sorolni. 

Ehelyett vannak belek, meg lenyúzott arc, meg csatornaszarral leöntött főszereplőnő, meg korábbi film egyetlen túlélőjeként visszatérő karakter. De még a visszatérő karakter, akinek elvileg olyan erős motivációja és elégtétel igénye van, amivel a nézőnek tényleg mindenképpen azonosulnia kéne, még ez sem működik. Ha még egy ilyen ziccert sem sikerült belőni, akkor tényleg, minek kellett nekiállni elkészíteni a 2022-es Texasi láncfűrészes mészárlást?