A Toxikoma Szabó Győzőről szól, de Csernus mégis érdekesebb, de sajnos a vásznon ő sem annyira, mint amennyire megérdemelné.

Vegyes érzéseim vannak Herendi Gábor és Szabó Győző Toxikomájával kapcsolatban, nem mondanám hogy rossz, inkább közepes mozi. A látványvilága nagyon rendben van, de mélységre nem jött át. Heroinfüggőségről szóló filmekből Dunát lehet rekeszteni, főleg nemzetközi porondon (Egy kosaras naplója, Trainspotting, Rekviem egy Álomért stb...), de a szerfogyasztás univerzális, szóval nem lehet arra hivatkozni, hogy kevés ilyen magyar film született eddig (csak a Ternyák Zoltán főszereplésével készült Felhő a Gangesz felett-re emlékszem), így a téma picit számomra elcsépelt.

Az sem segít a helyzeten, hogy önsorsrontó, majd menybemenő művészéletrajzból is van bőven a palettán film. Amiatt mégis vártam a Toxikomát, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan sikerül vászonra vinni egy játékfilmben a Csernus jelenséget.

Az első élményem Csernusról, amikor láttam Pesty László dokumentumfilmjében, aztán persze ott volt a Bevállalja? Igen vagy nem is, de a legnagyobb hatással rám mégis a Tigrisszelidítő című portré volt. Ehhez mértem a Toxikomában is a Doktor urat.

Tudom, hogy a Toxikoma Szabó Győzőről szól, de mégis a középpontjában dr Csernus és Győző harca áll, és mivel Csernus legalább olyan ismert, mint Szabó, sőt szerintem ismertebb, így elkerülhetetlen, hogy a film igazi főszereplőjévé váljon (számomra mindenképp). Misztikusabb, kifürkészhetetlenebb karakter, mint Győző. (Lehet, hogy Szabó is az, csak a filmből ez nem jön át.)

Sajnos akár milyen jól is játszotta Bányai Kelemen Barna Csernust, szerintem mégsem sikerült életre keltenie a Dokit, csak egy különc öntörvényű pszichiátert láttam Csernus jelmezben. Nem az volt a gond, hogy megmutatta Csernus esendő emberi arcát. Aki régóta követi a Csernus munkásságot, tudja, hogy sosem csak egy agresszív, nárcisztikus ordibálós doki volt, például a korábban hivatkozott Tigrisszelidítőben is látszik az érzékeny, törékeny Csernus. A manírok, jellegzetes gesztusok, arckifejezések, pózok is megvoltak. A probléma inkább az, hogy erőtlen a filmben a karakter, illetve erőtlenebb, mint amit a Doki a szereplései során mutatott.

Megint csak a Tigrisszelidítőt tudom felhozni példaként, vagy a Pesty Fekete Dobozos megjelenést. Azokból átjött az a bődületes szuggesztivitás, erő és hit, ami Csernust jellemezte akkoriban. Ott azok a közhelyek, vagy giccses mondatok, amiket a Doki néha eltol hitelesebbek, relevánsabbak, mint a mozis Csernus szájából. A filmben ezek giccsbehajlóak, néha talán kínosan erőltetettek is. Szóval nem tudtam elhinni, hogy a Bányai által játszott Csernus képes mindarra, amire a valódi Csernus képes, képes volt.

A Szabó Győzőt alakító Molnár Áron játéka jó volt, csak nem volt érdekes, hogy Győzőt alakítja, lehetett volna bárki más, lehetett volna Sid Vicious, vagy akár egy fiktív karakter is. Valahogy úgy szólt Szabó Győzőről ez a film, hogy nem is volt érdekes, hogy Szabó Győzőről szól.

Elnézést Szabó Győzőtől e miatt, értem, hogy miért volt fontos neki elkészíteni a filmet, és hogy sokkal bonyolultabb és mélyebb az ő története, személyisége, küzdelme, mint amit én a vászonról láthattam, mint néző, de a film, mint produktum alapján én sajnos nem láttam annyira érdekesnek a karakterét, mint Csernusét.

Nagy kár az is, hogy az OPI Addiktológiájának többi lakója teljesen jellegtelen biodíszletként funkcionált, személyiség nélkül. Rossz volt látni, hogy az egyetlen igazán kemény arc közöttük Győző. Mindenki más borzasztóan mimóza, holott szerintem a szerhasználók között elég sok a Győzőhöz hasonló brutálisan önző, nagy egóval rendelkező, manipulatív játékos. Hol maradtak az igazi cápák (ahogy Csernus hivatkozott a narkósokra Drogmában)? Ha felidézem a Száll a kakukk fészkére zárt osztályát, ott azért McMurphy mellett akadt fajsúlyos karakter. A Toxikomába is be lehetett volna vinni egy - két karizmatikusabb junky figurát.

[Spoiler]

Ami szintén nagy kár, hogy a történet tulajdonképpen addig tart, amíg Győző végre rá nem szánja magát arra, hogy komolyan vegye a terápiát. Aztán paff, vége a filmnek. Az igazi lényeg kimarad. Kapunk egy felvezetést, egy mézesmadzagot, aztán a csattanó elmarad. Mintha elvágták volna a felénél a sztorit. Nem azaz érdekes, hogy hogyan ment le Szabó a pokla legaljára, nem is az, hogy pont hogyan érte el a mélypontot. Hanem az lett volna igazán érdekes, hogy hogyan jutott ki belőle.

[Spoiler vége]

Záráskánt azt tudom írni, hogy egyszer mindenképpen érdemes megnézni a filmet, akár moziban is. Kétszer már nem biztos. Illetve tök jó lenne végre egy olyan drogos film, ami nem azt mutatja be hogyan csúszik rá valaki a cuccra és hogy jut el a segítségkérésig, hanem magát a leszokás terápiás folyamatot boncolgatná. Bár lehet, hogy azért nem készült még ilyen, mert az túl intim lenne? Nem tudom. Az is elég intim amikor azt mutatja a kamera, hogyan fossa valaki össze magát.  Ami biztos, hogy Gansxta Zoltántól itt hagyom a Toxikus vonatot meghallgatni: